Fűzfasíp készítése
Régmúlt tavaszokon gyakorta felhangzott árokparti füzeseink környékén a sípszó. Ekkortájt faragták ugyanis bicskáikkal a legénykék a friss hajtásokból a fűzfasípokat. Gyertek, készítsetek velünk fűzfasípot ti is!
| Tavasszal fogjunk hozzá ehhez a művelethez, mert ilyenkor válik le legkönnyebben a fűzfa héja a meginduló nedvkeringés miatt. Egy éles bicskán kívül egyéb szerszámra nem is lesz szükségünk. |
 |
 |
Keressünk fiatal, úgy egy centis átmérőjű, pár esztendős hajtásokat!
Ezekből vágjunk aztán késünkkel egyenes, szép sima kérgű, nagyobb csomótól, elágazásoktól mentes darabokat. Minél hosszabbakat sikerül, annál jobb, de már egy tízcentis darabbal is lehet kezdeni valamit.
|
|
Most kiválasztjuk az egyik mutatósabb, sikerültebb példányt.
Ennek a vastagabb végénél körbemetsszük a kérget (ez lesz majd a hangszerünk síp felőli vége), majd megfordítjuk, s levágjuk az esetleges nem kívánt szakaszt. A körbemetszéstől az ágrész vékonyabbik végéig tartó kéregszakasz lesz a zeneszerszámunk tulajdonképpeni teste, ezt a részt fogjuk most kezelésbe venni.
|
 |
 |
Ha úgy akarjuk csinálni, ahogy eleink tették klottgatyás korukban (s miért ne akarnánk?), akkor most megfordítjuk a bicskát, s a penge lapjánál óvatosan tartva finoman, de határozottan végigkocogtatjuk a zsebkés nyelével az ominózus részt.
Vigyázat, erre a célra az agancsnyelű kések nem igazán alkalmasak; használjunk inkább egyszerű, sima fanyelű bugylit!
Közben biztathatjuk is leendő hangszerünket:
"Kele, kele, fűzfa;
sótörő bükkfa.
Ez a kislány sípot kér,
Adjunk neki, majd nem sír!"
|
| Közben arra ügyeljünk, hogy a fahéj, ne repedezzen ki, ne "rongyolódjon el". Amikor körbeértünk, s úgy látjuk, hogy ágdarabunk már ereszti a levét, akkor az ütögetéstől fellazult kéregszakaszt végül marokra fogva, határozott, de óvatos csavarintással lehúzzuk a fájáról. Fontos, hogy ezt a műveletet kellő odafigyeléssel végezzük, nehogy épp most roppantsuk össze a csövecskét. |
 |
 |
Ujjaink között tarthatjuk hát a tulajdonképpeni hangszertestet - a fűzfavessző kérgéből "kinyert" zöld-aranyszínű csövet.
Ellenőrizzük, hogy jól dolgoztunk-e, nem repedt-e el valahol. (Ha csak az alsó végénél egy picit, az még nem akkora tragédia, akár óvatosan le is vághatjuk a sérült részt...) Hiszen ha komolyabb a probléma, inkább most kezdjünk újat, mint később,amikor több munkánk menne már veszendőbe. |
| Ezután a csupaszon maradt ágrészt óvatosan visszadugjuk a csőbe, s annak vastagabbik végétől úgy két centire egy félhold alakú szélhasító nyílást vágunk. Nem kell túl mélyre hasítanunk, inkább az a fontos, hogy a vágási felület tiszta legyen. Mindenképp tanácsos hát éles késsel dolgoznunk. |
 |
 |
A vágás felső széle egyben kijelöli a végdugó méretét is. Húzzuk ki újra az ágat a kéregből, s vágjuk le belőle a végdugót! Ennek a kis fadarabnak az egyik oldaláról hasítsunk le egy-két milliméternyit: ez lesz majd a sípunk befúvórése (tanácsos először keskenyebb sávot levágni, s ha nem elegendő, még utánafaraghatunk).
Most tegyük vissza az így megreparált dugót! Fontos, hogy amikor a végdugót a csőbe visszahelyezzük, ez a rész nézzen a szélhasító félholdjára, mert az itt befújt levegő hatására képződik a síp hangja. |
|
Ha jól dolgoztunk, fűzfatilinkónk csengő hangon felel noszogatásunkra.
Próbáljuk ki!
Rövidebb példányoknál - ha nem elég erősen szólnak - a hangszer alsó végét is bedughatjuk a lecsupált ág alsó végéből metszett, odaillő darabbal, de a hosszabbakra akár dallamlyukakat is vághatunk. Egy a lényeg, szóljon a síp, hiszen nem szólhat örökké - ezek a kis idényhangszerek sajnos a kéreg összeszáradta után többnyire a hangjukat is elvesztik. Azon frissiben azonban jó mulatság így a tavaszi szünet tájékán! |
 |
