Nem lopták el a Karácsonyodat?
Emlékeztek még Kifalvára? A mesebeli helyre egy aprócska hópihében, a havas táj rejtekében, ahol a pisze orrú Kik laknak. Kedvenc ünnepük a Karácsony. Évről évre lázasan készülődnek a Szentestére. Ám van valaki, aki nem szereti a Karácsonyt. Valaki, aki ferde szemmel nézi a nagy nyüzsgést. Elég csak a nevét kimondani, és máris a hideg futkos minden Ki hátán. Az ő neve: Grincs. Abban lelné igazán örömét, ha elronthatná, sőt ellophatná az Ünnepet.
A Grincs című film hihetetlen nagy sikert aratott világszerte. De valóban meséről van szó? Bennünket nem fenyeget az a veszély, hogy tönkreteszik, ellopják a Karácsonyunkat? Ha körbenézel az utcákon, a bevásárlóközpontokban, a tereken; ha bekapcsolod a tévét, vagy hallgatod a rádiót, sokszor érezheted úgy, mintha valaki ellopta volna az Ünnepet, illetve annak lényegét.
Most nem a külsőségekre gondolok, mert látszólag minden úgy működik, ahogyan kell. A hangulat, a fények, a bejgli illata, a „Csendes éj”, a családi vacsora, az ajándékozás: minden megy tervszerűen, hagyományosan, ahogy megszoktuk. Mégis azt érzem, hogy bizonyos értelemben eltolódott a hangsúly, és sokszor tűnik úgy, mintha valaki ellopta volna a Karácsonyt. Mintha lenne valami erő, ami azt akarná, hogy ne figyeljünk a tartalomra és csak a formát éltessük. Mintha lenne egy időelszívó gépezet.
Pedig szó sincs erről! Nincs szó semmilyen külső tényezőről. Hiszen az Ünnep belül van! Éppen a Grincs című filmben hangzik el ez a mondat: „Ünnepet nem is vehetsz boltban, mert az Ünnep inkább benned, legbelül van.” Ha várod, ha elfogadod, ha kéred – átélheted Karácsony csodáját. Azt, hogy a szeretet legfontosabb lépését maga az Isten lépte meg azzal, hogy az egész világot meglepve közénk jött.
Egy lelkipásztor mesélte nekem, hogy amikor Karácsonykor a gyermekkórházba készülődött, négy-öt éves kislánya gyorsan odalépett a karácsonyfa alatt álló Betlehemhez, kiemelte a kis Jézus-figurát a jászolból, és odanyújtotta édesapjának: „Ezt add oda valamelyik árva, beteg kisgyermeknek!” A lelkész eltette, majd elindult. A kórház egyik termében rábukkant egy kislányra, aki amióta ott van, nem szól egy szót sem; szinte kanalanként kell belediktálni az ételt. Mereven néz maga elé. Úgy ásták ki egy bombázás után a romok közül. Ő még nyöszörgött, de mindenkije odahalt.
A lelkész leült az ágya szélére, ám bármit kérdezett vagy mondott, a kislány rá sem nézett, csak meredt maga elé. S akkor eszébe jutott a baba, a Jézus-figurácska a jászolból. Kivette a táskájából, és a kislány felé nyújtotta. Az ránézett. Kisimultak a vonásai, és végre megszólalt: „Hozzám jöttél? Nekem adod?”– Majd a karjára fektette a bepólyált kisdedet, szorosan a szívére ölelte, merev arca élni kezdett, aztán hangtalanul megeredtek a könnyei… Így kezdődött ennek a gyermeknek testi-lelki gyógyulása.
Ha még Te is képes voltál ezt kérdezni: „Hozzám jöttél? Nekem adod?” – akkor átélhetted az idei Karácsonyt. Mert Jézus hozzánk jött! Isten nekünk adta Önmagát egy Kisgyermekben. Valóságosan a Tiéd lehet, és senki nem lophatja el Tőled. Szívemből kívánom, hogy úgy legyen!